Hogy lesz egy tojásból ember és tovább

Épp azon gondolkodtam munkához készülődve, hogy vajon mi a bátyáimmal 4-6 évesen zabáltuk-e már le a karácsonyfáról a szaloncukrot. Az én gyerekeim annak ellenére nem tették meg se tavaly, se idén, hogy az igény felmerült. Sőt, én azt is elmeséltem nekik, mi milyen furfangos módszerekkel próbáltuk megoldani, hogy a fa szépségén ne látszódjon meg (értsd: a szüleink ne vegyék észre a súlycsökkenést).

Erre a gondolatmenetre tett pontot anyukám e-mailje (tegnap rövid nagyszülő-látogatáson voltunk):

Eszembe jutott, mi volt az tegnap délután, amin mindketten meghatódtunk, és a Papát fel is kellett mosni. Leírom, mielőtt újra elfelejtem.

Beszélgettünk a gyerekekkel, Sebi ült a polc előtti fotelben, és egyszer csak egy szaloncukor termett a kezében. Elkezdte bontogatni. Mondom neki, ezt hol találtad? Válaszolja, nem találtam, "tegnap" eldugtam, hogy ma is meglegyen.

Luca tőlem  kért szaloncukrot, de nem tudtam adni, mert tudomásom szerint egy hete nincs szaloncukor a lakásban. Viszont mondom Sebinek, add a felét Lucának. Mire Sebi, a maga angyali mosolyával kettétörte, és a felét átadta a nővérkéjének.  Luca rám nézett, kettétörte a fél cukrot, és nekem kínálta. Mit mondjak, én is nagyon meghatódtam, de a Papa...

Ilyenek ezek

Miközben Gyöngyi egymagában ökomenikus mintakép, hiszen jó, de nem túl keresztény leányként épp a karácsonyi flódnit készíti, leültünk vacsorázni, és fogalmam sincs honnan, de Luca beszélgetés során érvként azt hozta fel, hogy én zsidó vagyok. Mondtam neki, ő is. Végiggondolta és megállapította, hogy anya a kakukktojás, mert mi hárman mind zsidók vagyunk (vagy félig zsidók), ő viszont keresztvény.

Aztán előkerült a másik, általa ismert "vallás", a csillagjegyek is, én Nyilasként kifogom őt, a Halat (megbeszéltük azt is, hogy ő egyedül is két hal, azaz Halak). Sebike büszkén kiegészítette, hogy ő meg Oroszlán. Egy zsidó oroszlán. Nincs jobb, mint a gyerekek tiszta logikája.

Mi mindent megpróbáltunk. Az elmúlt két hétben nap mint nap stresszeltük kicsi fiunkat, hátha a virgácstól való félelem legalább átmenetileg mérsékelten szófogadóvá teszi. Ha nem leszel jó, ha nem fogadsz szót, ha nem öltözöl fel végre, ha nem mész aludni... Nem lesz ajándék, virgácson kívül semmit se kapsz, majd sírhatsz, amikor Luca eszi a csokiját... Sebike pont olyan végtelen nyugalommal pattintotta le ezeket a fenyegetéseket is, mint az ünnep nélküli változatokat.

Az elalvás a mostanában szokásos körökkel zajlott, Sebi szokás szerint 8-9 helyett 10 után volt végre hajlandó elaludni (szokásos körök: kis ivás, sok dumálás és 15 perces pisilés), utána megint felmerült a nagy kérdés, betartsa-e a Mikulás a fenyegetéseket...?

A válasz nyilván nemleges lett, reggelre megteltek a csizmácskák, Sebié is, aki a szokottaktól eltérően kora reggel vigyorogva kipattant az ágyból (az már mellékes, hogy a mienkből), és amikor meglátta a termést, büszkén kezdte kántálni: Anyu, nem lett igazad, nem lett igazad! Szeretném azt gondolni, hogy egy kicsit azért izgult.

Azt hiszem, kicsit nyomasztó, hogy már megint egy szülinapi köszöntést írok, pedig nem teszem gyakrabban, mint eddig, viszont kumulálódik. (Azért kétségbe nem esünk!)

Jubileumi év az idei, a két gyerek együtt 10 éves. Sebié ennek a 40%-a, a legszebb kor egy négyéves fiúnak. Félek, hogy ismétlésekbe fogok bocsátkozni, de a korra és az öregedésre vonatkozó dilemmák és érzések kortalanok: ő is az egyik percben olyan nagy, a másikban olyan kicsi, vág az esze, mint egy hatévesnek, és bújik, mint egy másfél éves. Ha kiterül az ágyunkon, keresztben, olyan nyurga, ha összegömbölyödve elbújik a takaró alá, csak a gurgulázó kacagás árulja el, hogy ott van.

Egy csomó minden nem változott tavaly óta, még mindig tud kitartóan hisztizni, szülőket (bárkit) olvasztani, nagyokat viccelni. Viszont a sárkányok mellett Pókember és a kalózok is a barátok közé kerültek, egyre többet beszél egyre szebben - és mindezt már az oviban gyakorolja.

És alig két hete bukfencezni is megtanult. Hát mi marad így jövőre...?

Boldog szülinapot, Sebike!

Elapsszintottuk a gyerekeket, ezen a héten a nagymamájukkal nyaralnak Balatonfenyvesen. A szeparációs szorongás most Gyöngyire volt jellemző, már múlt héten azon aggódott, hogy fogjuk mi ezt kibírni.

Együtt mentünk le, csak mi vasárnap vissza is jöttünk. A búcsúzkodást Sebike elég könnyen vette, Lucán jobban látszott, hogy felfogja, az egy hét sok idő, még sosem voltak tőlünk külön ennyit.

Arra viszont kíváncsi leszek, hogy Sebinek mi fog először hiányozni: a szülei vagy a fakardja...?

A válasz nagyon egyszerű: hosszú, várakozással teli napok után végre kiesett az első-felső foga. Már a párizsi út előtt és alatt is, minden este próbálgattuk, hátha kijön, de makacsul tartotta magát, aztán most végre Luca kiügyeskedte.

És persze adta magát, hogy az általa is rendkívül kedvelt mese, az Így neveld a sárkányodat című rajzfilm egyik főhőse, a titokzatos, de barátságos fenevad, Fogatlan az éj fúria druszája legyen (a szimpátia ellenére Luca kitartóan tiltakozik.)

Azt mondták rám, szemét vagyok, mert demonstrálandó a fog nélküli helyzetet, megkértem Lucát, mondja ki, hogy "cirkusz"...

Szerettem volna egy részletes, minden napra lebontott élménybeszámolót írni az első nagy közös külföldi utunkról, de szinte lehetetlennek tűnik, hogy az valaha is elkészüljön. Ráadásul az út egyik nagy tanulsága, ami szerintem sokaknak semmi újat nem mond, viszonylag röviden összefoglalható: egy 4 és egy 6 éves gyereknek mindegy, hogy hol van, csak legyen ott játszótér.

Ez persze nem igaz teljesen, de ahogy nőtt a meglátogatott csodaszép kastélyok és párizsi híres épületek száma, úgy nőtt a gyerkőcökben is az igény, hogy most már tényleg maradjunk egy kicsit (mondjuk egy-két napot) a vendéglátóinknál, és játsszunk a gyerekekkel.

Biztos nagyon érdekes, hogy Saint-Germain en Laye-ban nőtt fel a Napkirály, de inkább legyen finom a grillcsirke és nézzük meg milyen mély a szakadék a park szélén; vicces hogy Rueil-Malmaison majdnem összedőlt Josephine frankó ötletei miatt, de inkább szerezzünk egy lufit végre a helyi fesztiválon - Fontainebleu legfőbb szépsége, hogy lehet kacsázni a tavon, és persze együnk végre fagyit. A Louvre üvegpiramisának is egyetlen értékelhető tulajdonsága, hogy közel van hozzá a játszótér.

Persze valahol én ezt sejtettem előre, ezért is lett az ötnapos kirándulás fénypontja egy teljes nap a Disneylandben, amit viszont mindkét csimota meglehetősen élvezett...

Azért itt egy nagy kupac kép, ha valaki szereti az ilyesmit:

1. nap

2. nap

3. nap (260 kép disneylandből)

4. nap

Két nap alatt két eset:

1. Kezet mosunk, mivel egyébként szereti elterelni a saját figyelmét, ezért már rutinból mondom a lépéseket neki: Vizezd be a kezed, fogd meg a szappant, alaposan mindenhol szappanozd be, öblíts, törölj. Most épp egyébként megy neki egyedül is, és hamarabb veszi fel a törülközőt, mint ahogy én mondom, úgyhogy ki is használja az alkalmat, rámpirít, hogy feleslegesen fárasztom a szám:

- Én mindent tudok!
- Ha mindent tudsz, mondd meg, hogyan lesz világbéke - próbálom zavarba hozni. De ő csak kifordul a fürdőszobából és a válla felett veti oda nekem:
- Sehogy.

2. Feriékkel elmentünk a Fülemülék éjszakájára, hallgattunk madárcsicsergést, néztünk harkályt, meg denevéreket. Már kifelé sétálva, Feri bekapcsolta a diszkópólóját, ami hangra világít.

- Sebi, mondd, hogy szeretsz és akkor világít a póló! - mondta Feri.
- Szeretlek. Szeretlek, mert világít a pólód. - mondta Sebi.

Az egy külön történet, hogy hogyan készültünk elmenni a Critical Mass-ra (szereztünk bringát, sisakot, gyerekülést, lámpákat) és hogyan lett belőle annyi, hogy megnéztük a beérkezőket a ligetben (Sebivel az ülésben nem fogott a fék, úgyhogy vissza kellett fordulni és szerelni, majd egy óra késéssel elindulni, a szintén akkor induló esőben) - de legalább ott voltunk és bringát emeltünk.

Sokkal megdöbbentőbb volt utána, amikor hazaértünk. A felnőtt cangák a teremgarázsban laknak, így hát mi lefelé mentünk, Luca pedig közölte, hogy ő felmegy (az ő járgánya fent szokott állni). Én már vitatkoztam volna, hogy nem fog sikerülni, de Gyöngyi egy bölcs húzással beengedte Lucát a kapun, mit vitatkozzunk, a liftig 2 ajtón kell átjutni, mindkettő nehéz és bringával a kezében úgyse tudja megtartani (és ugyanez vár rá a harmadikon is, ha esetleg a lifitg mégis eljutna valahogy). De hát hadd küzdjön, lerakjuk a gépeinket lent, utána összeszedjük őt is.

Lementünk, rakosgattunk, lakatoltunk, majd elindultunk fel. Gyöngy előrement, hogy felszabadítsa a jó eséllyel a vasajtóba szorult bringájával sírva küzdő gyermeket, mi Sebivel kicsit tovább molyoltunk, majd utánuk mentünk.

Luca nem volt a földszinten. Ami azt illeti, az emeleten sem. Illetve valahol arrafelé kellett lennie, mert a bringa ott állt a lift előtt, de gazdátlanul. Hol lehet, Gyöngyi elkurjantotta magát, Luca hol vagy. A válasz az egyik szomszédtól érkezett, Luca ugyanis simán felvitte a bicajt, de mivel már nagyon kellett pisilnie, fogta magát és bekopogott az egyik szomszédhoz. Ráadásul azokhoz, akik otthon is voltak, be is engedték, mire felértünk, már épp kifelé tartott. Én a magam részéről csak pislogtam...

Amikor gyerek/fiatal voltam, vagy röhögtem vagy dühöngtem az amerikai filmeken, ahol mindenki mindig közölte, hogy szereti a másikat. Nekem teljesen hiteltelen volt, épeszű ember nem mondogatja töltelékszóként, akkor se, ha tényleg úgy gondolja. (Nem is beszélve a székelyről, aki a feleségének a felvetésére, miszerint sosem mondja, hogy szereti, csak ennyit felel: "Egyszer már mondtam. Ha változás lesz, majd szólok.")

És ez így volt egészen mostanáig. De jött Sebike, megtanult beszélni, és a legváratlanabb pillanatokban tud a nyakamba borulni azzal, hogy "Szeretlekapa". Ugyanezt természetesen anyukájának is, valamint ellensúlyozásként szokta azt is, hogy utállak, de sokkal kisebb meggyőződéssel, és sokkal de sokkal ritkábban.

És ez naponta 10 teszőleges hatványainak megfelelő alkalommal is pacnivá tudja olvasztani az érintettet, külön jó, ha épp nyilvános helyen teszi, sok ember előtt... :)

Persze nem csak a kicsi utánozza a nagyot, Luca is átveszi szívesen, ami Sebinél sikersztorinak tűnik... Úgyhogy most már tényleg mindenki mindenkit szeret. Szinte mindig.

Sebikének már nagyon érett egy új ágy, négyéves férfiak nem alhatnak rácsoságyban (leginkább azért, mert nem jó az éjszaka közepén arra ébredni, hogy szegénynek keze-lába beakadt a rácsba).

Úgyhogy már jó ideje tervbe volt véve, hogy lesz egy nagyobb; és közben mellesleg promóciós eszközként is felhasználtuk az "aludjuk át az éjszakát" kampányban: beígértük a kiskrampónak, hogy ha hajlandó rendszeresen végigaludni a teljes éjszakát a saját ágyában, a nyereménye egy új ágy lesz. Összejött.

Az új ágy nagy, széles, mindezt a helytakarékosság jegyében: galériaágynak készült, hogy Luca ágya fölé kerülhessen. Szép nyers fenyő (szerintem még szebb lesz, amikor lefestjük...).

Gyöngyi pedig azon kezdett ötletelni, hogy ha már tető került Luca feje fölé, lehetne egy baldachint applikálni rá, és akkor lenne a kiscsajnak saját kis birodalma. Rajzolt is egy skiccet az ágyról, hogy megtervezze a felfogatási pontokat, de Lucának nem tetszett és megrajzolta a saját verzióját.

Az hagyján, hogy teljesen jó ágyat rajzolt, de berajzolta a baldachint úgy, hogy anyukája meg is értette belőle, mit szeretne (nekem mondjuk halvány elképzelésem se lett volna, de én apuka vagyok és ez sok mindenre mentség lehet). Luca a legbüszkébb mégis arra volt - és lássuk be, joggal -, hogy az ágy elé odarajzolta a papucsát is.

Szombaton, egyhetesre nyújtva Luca szülinapját, a mi ajándékunkat is megkapta: egy rendes, nagy és kétkerekű biciklit (a "nagy" persze viszonylagos, de a lényeg, hogy a legalacsonyabbra állított nyeregnél is épp hogy leér a talpa a földig).

Mivel azt tanultuk, hogy a pótkerekek csak lassítják a biciklizésben tanulást, eleve azt kértem, hogy azokat rá se szereljék, és elvileg korábban Luca már megtett pár métert Réka kétkerekűjével, úgyhogy nem ismeretlen a terep számára. Én azért szkeptikus voltam, és azt tervezgettük Gyöngyivel, hol és mikor tud még a hétvégén a leányzó gyakorolni, hogy azért az első napokban, amikor még nem megy igazán, ott legyünk mellette és biztassuk. Mert biztos tehetséges, de egy pár nap, esetleg hét csak kell neki.

Amikor átvettük a cangát, Luca nagy vigyorogva felpattant. Aztán elindult. Aztán ment. Az első métereken Gyöngyi szaladt mellette, de hamar rájött, hogy nem érdemes. 20 perc után már könnyedén fordult, egyenesen ment, és a göröngyös úton sem vesztette el az egyensúlyát. Mondjuk ki: biciklizett.

Tegnap az a szerencsés konstelláció állt elő, hogy Luca születésnapi mulatsága Luca születésnapjára esett. (És az is egy újabb érdekes adat, hogy Luca születése napja 2005-ben is szombatra esett.)

A Farsangi Lucabál, avagy Luca ünnepi farsangja most már tényleg hagyománynak nevezhető, harmadszorra tömtük meg az iskolai tornatermet Luca barátaival és rokonaival (üzletfeleket csak a 15. Lucabálra fogunk hívni). Idén több szempontból is csavartunk egyet: mivel Luca már régóta pillangónak készült öltözni idén, a díszítés is tematikus volt, pillangókkal, virágokkal, falevelekkel. Azt nem tudom, hogy mennyire volt szándékos és mennyire csak globális trend, de Lucán kívül szerintem még 6-8 pillangó keringett a teremben.

Mivel idén van utoljára együtt a teljes csapat az oviban (jövőre egy része már iskolába megy, de van, aki még egy évet marad), ezért most meghívtuk a teljes csoportot. A legnagyobb csavar igazából kulisszatitok: tavaly Gyöngyi még főállású anyaként az egész napját a készülődéssel tölthette, ez alkalommal a napi munka és a heti három esti angoltanfolyam mellett kellett mindent összehozni.

Ahogy az elmúlt években is, idén is az utolsó hét minden napján megfogadtuk, hogy még egyszer ekkora baklövést nem követünk el, 10 fős házibulinál nagyobbat szervezzen a radai rosseb, és ahogy az elmúlt években, idén is annyira jól sikerült a bál, hogy utólag egyáltalán nem bántuk meg.

A szervezőknek képeket készíteni nem sikerült, de voltak ott szülők, akik lelkesen kattingattak, majd igyekszem összeszedni és publikálni, amint lehet. Addig csak egy, utólag dokumentált, őszies hangulatú de gyönyörű pillangót tudok mutatni:

Akármilyen közhelyszerű is, de pontosan emlékszem, amikor valaki dicsérte az épp hogy totyogni bíró lányomat, milyen aranyos, milyen ügyes, milyen szép, és nekem az jutott eszembe, hogy vajon milyen sokára fog eljönni az a beláthatatlan messzeségbe vesző pillanat, amikor iskolába kell ennek az apróságnak mennie. Hát persze, hogy alig néhány röpke nap telt el azóta, és azon folyik a vizsgálódás, hogy ez a lányzó, aki még mindig ügyes és szép, idén menjen a suliba, vagy kap még egy év teljes gondtalanságot.

Néha, leginkább, ha kipihent, friss és jókedvű, úgy el lehet beszélgetni vele, mint egy kilencévessel. Néha, főleg ha már nagyon fárad (mióta nagylány, aki délután nem alszik, ez nap végén általános állapot), olyan hisztis és értetlen, mint egy hároméves.

A mai naptól Luca már nem csak átlagban hat éves. Boldog születésnapot!

Vajon hogy lehet megértetni egy beszédkényszeres meg egy mozgáskényszeres gyerekkel, hogy legalább a vasárnapi ebédet üljék végig csendben?

Miután Lucára mintegy 3-5 alkalommal szóltam rá, hogy egyen csendben, mert - valójában anélkül, hogy észrevette volna - újra meg újra belekezdett: vagy énekelgetett, vagy olyan végtelen bölcsességekkel rukkolt elő, mint pl. "hát én már csak ilyen vagyok" vagy "na igen, ilyen a világ".

A desszert egy darabig jó módszernek tűnt, a gyümölcsrizs csendben fogyott. De csak egy darabig, akkor a kis hölgy felnézett, és büszkén elkezdte fejtegetni, hogy most azért nem szólal meg, mert nagyon elveszi az idejét az ennivaló. Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy ha épp nem szólalna meg, akkor ezt most nem mondta volna el, és szerintem ő is sejtette az ellentmondást, de különösebben nem zavarta.

Sebike meg, aki egyébként mintegy 10 perc késéssel futott be az evéshez, mert ennyi ideig tartott neki, amíg megmosta a kezét (de most legalább nem duplázta meg az egyébként is egy közepes óvoda szükségleteit kielégítő vízfogyasztásunkat), majd hol felállt, hol a csirkehús falatból képzett pisztollyal irtotta asztaltársait. De legalább végre rendes mennyiségben fogyasztott és nem kell azon töprengenem, hogy vajon miből állítja elő a végtelennek tűnő energiáját.

Az történt, hogy a Meseutca szerkesztői között akad egy régi és nagyon kedves ismerősöm, akivel szerencsésen egymásra találtunk, pont amikor Luca activitíy-tevékenységéről írtam. Amellett, hogy nagyon megörültünk egymásnak, megkértek, hogy írjak a Vendégoldal rovatukba, mert az egyik heti témájuk (a mostani) a társasjátékokról fog szólni.

Szívet melengető már maga a felkérés is, az meg aztán különösen, hogy meg is jelent, és még az is, hogy szép számmal érkeznek a pozitív visszajelzések rá.

Vacsoránál desszertnek egy kis reggeli gabonapelyhet kértek a kölkök, csak úgy magában. Általam ismeretlen okból legjobban a végét szeretik, amikor a pehellyel együtt egy rakás morzsa is érkezik.

Amikor elosztottam közöttük a zacskó alján maradt összes molekulát, kicsit irigykedtek a másikra, hogy neki több jutott. Eddig nem is csodálkoztam. Aztán Luca hamarabb betermelte a részét, már indult is volna el az asztaltól, közben kicsit beleevett öcsikéje pelyhébe, majd ment tovább. Sebi csak mosolygott, majd belemarkolt az adagjába, és megkínálta vele nővérét.

Luca, egy "Hát ez igazán kedves!" felkiáltással visszaült, kiette a kis morzsát, amin Sebi annyira felbuzdult, hogy az egész, porított maradékban még bővelkedő tányérját is odatolta. Elégedetten nézte, ahogy Luca nekikezdett és megjegyezte: "Mert mi örökké testvérek leszünk, ugye?"

Nagy-nagy fába vágtuk a fejszénket, attól tartok. Hirtelen és váratlanul úgy gondoltuk, hogy ideje lenne, ha Sebi végre a saját ágyában aludná át az éjszakát.

Voltak már korábban próbálkozásaink, amivel annyit értünk el, hogy most megvárja amíg elalszunk, akkor átsettenkedik, általában a teljes alvósállat-arzenállal együtt, csendben befekszik és alszik elégedetten, amíg csak lehet. Így persze mi csak reggel, ébredéskor döbbenünk rá, hogy ez se az az éjszaka volt, amikor sikerült áttörést elérni...

Most azonban kemények vagyunk és hajthatatlanok, újra kialvatlanul ébredünk reggelente, de töretlenül bízunk benne, hogy pár nap és sikerül. Ma éjjel például valamikor 2 óra tájt megérkezett, anyukája elcsípte, visszatette, sírtunk, kiabáltunk, elaludtunk. Kicsivel 4 után fifikás kisfiam újra próbálkozott, ezúttal az én oldalamon, és már majdnem sikerült neki, amikor tudatosodott bennem, hogy ez a gyerek nincs jó helyen - de velem szó nélkül visszajött, igaz, utána még elment pisikélni, meg tettvett, sírdogált, de csak a rend kedvéért, aztán elaludt.

Reggel pedig hasonlóan kemény munka volt felkelteni.

Az elmúlt hetekben történt, csak nekem is fel kellett dolgozni... :)

1.

Vízkereszt, oviból hazafelé Luca egyszer csak belekezd anyukájának: Régen ilyenkor jártak a fiúk házról házra, és azt játszották, hogy ők  a három királyok.

- Igen, mert vízkereszt van.
- És ma keresztelték meg Jézust!
- Igen, és tudod, hogy ki keresztelte meg? - a válasz rövid gondolkodás után:
- A pap. A pap meg az ördög.

A trolin mellettük ülő pár itt rövid időre eltűnt az ülések alatt a nevetéstől.

2.

Pár nappal később mi sétáltunk hazafelé, beszélgetve. Arra terelődött a szó, hogy általában lehet tudni, hogy ki milyen idős az alapján, hogy milyen magas, de nem mindig (mert Sári az oviban például fiatalabb fél évvel Lucánál, de fél fejjel magasabb is).

- A múltkor láttam egy nénit, aki akkora volt mint én. Vagy még kisebb is, csak eddig ért nekem - mutat az orrára.
- Olyan pici? Honnan tudod, hogy néni volt és nem egy kislány?
- Mert másik két nénivel beszélgetett és nem volt tőle izgatott!

A hányós-hasmenős vírus minket is megtalált, úgy tűnik, a család szervezetileg elég sokat tanult a korábbi fertőzésekből, mert egyelőre nagy bajunk nincs, de azért maradtunk itthon (legalább másokat ne fertőzzünk, és magunkat se újra).

Mivel itthonról is tudok dolgozni, ezért Luca kicsit magányos, amit el bír ütni egy darabig, mellettem legózva, vagy egyedül társasozva (igen, mind a négy játékos egymaga volt!) - de néha muszáj kicsit törődni vele.

Reggel még rajzolt egy nagy rajzot, amin a Mikulás házából a kéményen át repülnek ki az ajándékok a ház mellett parkoló csengettyűs rénszarvas zsákjába. (Az ajándékokon természetesen ott van a címzettek óvódai jele.) Megkért, hogy írjam rá: "Kedves Mikulás, ezt már régen meg akartam neked rajzolni, csak elfelejtettem."

Azóta azon pörög, hogy adjuk fel a Mikulásnak, de ha fel is adjuk, hogy fogja a postás elvinni az Északi-sarkra? Úgyhogy letöltöttem a Google Earth-t, és megmutattam a lappföldi Mikulásfalu képeit és főutcáját (a benzinkúttal és az ajándékbolttal együtt).

Először a kanadait találtam, mert ott is van, de azokon a képeken nincs hó, sose hitte volna el nekem, hogy az az igazi.

Így viszont megnyugodott, most kirakósozik.